|
1. fejezet 7/7
- Tudod, mi a neved, gyermek? Visszatérek, de más miatt is. Van idő - a gyermekkorában utoljára látott fekete hajú lovas idegennek a szavai hangzottak Quentin fejében.
- Vigyázok Clyde-ra. Megígérem - az ő szavai az édesanyjának.
- Ez a nyaklánc...
- Apáé volt, tudom. Sose ismertem. Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt.
- Igen is érdekes! Tudnod kell valamit vele kapcsolatban.
- Quentin, azt hiszem, itt az ideje, hogy megtud, ki vagy valójában. Tudnod kell valamiről.
- Nem menekülhetsz a sorsod elől, fiam.
- Quentin MacLeodnak hívnak téged.
"Az apám meghalt. Elfogadtam. De valahányszor láttam anya szomorú arcát és könnyekkel teli szemeit, tudtam, hogy valamit mégsem mondott el. Féltem megtudni a legrosszabbat is."
*
Ally a legrosszabb perceket élte meg, de nem tartotta vissza, hogy minden erejét összeszedve odakússzon halott fiához. Ruháját itt-ott széttépték. Arcán ütések, nyakán fojtogatás nyomai. Arak könyörtelenül végzett a fiával. Odaérve látta, hogy mellkasa vérzik. Nem lélegzik. Vajon ezt Kortan megérezte? Ally biztosra tudta. Megsimogatta az arcát, hajtincsét arrébb simította.
- Drága fiam, Quentin. Elérkezett a te időd. A végzeted - küszködött a könnyeivel.
Fogta és letépte nyakából a nyakláncát, amin a smaragdzöld kristály lóg, mint Quentinén. Annyi ereje még maradt, hogy Quentin nyakláncához emelje sajátját, s összeérintse azelőtt, hogy elhagyná. A kristályok összeértek, s zölden kezdtek világítani. Megfogta Quentin kezét.
Abban a pillanatban Quentin testét kék, fényesen ragyogó aura vette körbe. Abbamaradt, s nagy lélegzettel felnyíltak a szemei. Lassan, egyenletesen vette a levegőt. A délelőtti napsütés vakította, arca elé emelte egyik kezét. A Nap állásából úgy tűnt, már délután lehetett. Lassan, könyökölve felült. Koppant mellette valami a földön. Egy nyaklánc lánca, melynek végén zöld kristály lóg. Egy másik olyannal egybeolvadt. Az édesanyjáé?
Ráeszmélt, hogy életben van. A testén keletkezett sebek, vagy hegek, melyet egész életében szerzett, még az Arak által megszúrt seb nyoma a mellkasán sehol. A szíve ismét dobog. Veszi a levegőt. A mellkasa bal oldalát tapogatta. Félre húzta ingjét és kabátját. A trikója átszúrva, de ott, ahol szúrt sebnek kellene lenni, nyoma sincs.
- Lehetetlen. Hiszen halálos szúrást kaptam. Vagy nem?
Felült, s szétnézett a városban. Házak rongálódtak, égtek le, hevernek romokban, körülötte az utcán halottak. Se Arak, se a katonák sincsenek sehol. Vajon vittek ezúttal is embereket? Jobbra tekintett maga mellé.
- Anya - térdelt fel, s az ölébe fektette. Rázogatta, hogy magához térjen. Így lett.
- Ó, Quentin. Fiam - szólt Ally. Megkönnyezett.
- Mit tettek veled?
- Az most nem számít. Quentin, hallgass ide, nincs már sok időm. Te vagy a Kiválasztott. A Hegylakó. A MacLeod klán utolsó leszármazottja. Halhatatlan vagy.
- Micsoda? Hegylakó? Halhatatlan? - tette fel sorra a kérdéseket.
- Ryan MacLeod, az édesapád szintén az volt. A véretek és a lelketek egy. Halhatatlannak sose születhetett gyermeke. De ha kiállta a próbát, lemondhat a halhatatlanságáról. Szerettük egymást, tiszta szívből. De a sors kegyetlen volt. Kortan elvette őt tőlem. Önszántából küzdött meg ellene, hogy megvédjen minket.
- Apám...?
- Élhetsz örökre, akár évszázadokig, ha akarod. Ő így tett. Tudom, hogy sikerülni fog. Most rajtad a sor, hogy szembeszállj Kortannel. Neked kell legyőznöd.
- Nekem? Miért nem beszéltél nekem erről sose? - döbbent le ezen. Alig akarta elhinni.
- Próbáltam, Quentin.
- Én pedig nem hallgattalak meg - bánja már a korábbi veszekedésüket. Megkönnyezett.
- Nem hitted volna el - mondta Ally. Mosolygott. - Akárcsak édesapád, ő is makacs volt. De jószívű. Védte az ártatlanokat. Harcolt a békéért. Szívének hiányzó darabkáit te és én raktuk ki. Boldog volt, hogy négyszáz éves, sötétben járt életét mi töltöttük meg fénnyel. Miattunk adta fel a halhatatlanságát.
Ezeket hallva Quentin sírni akart. Potyogtak már a könnyei.
- Az az idegen el fog érted jönni. Egyszer találkoztál vele. Jól ismerem őt. Ő is Halhatatlan. Menj vele, ő majd felkészít téged.
- Az a lovas idegen, akiről beszéltem régen? - kérdezte. Anyja bólogatott. - De... Ha képtelen leszek legyőzni Kortant? Ha nincs meg az erőm?
- Tudom, hogy sikerülni fog, Quentin. Bátor, erős és jószívű férfi vagy - érintette meg arcát, s mosolygott. Quentin is, de tovább potyogtak a könnyei. - Az én egyetlen nagy fiam. Mentsd meg Skóciát, az embereket. Vigyáz Clyde-ra. Kívánom, találd meg életed szerelmét. Szeretlek.
S ezzel Ally örökre lehunyta a szemét. Keze az ölébe esett. Quentin nem tudta még mindig felfogni a hallottakat. Ki ő, mi volt az apja... Főleg azt, hogy neki kell legyőzni Kortant. És ha kudarcot vall? Teljesen lehetetlen, erősebb nála.
De most a fájdalom gyötri. Itt, a karjaiban meghalt az édesanyja. Magához ölelve sírt.
- Quentin! - figyelt fel Clyde hangjára. Gaullal ott álltak mellette. Késő volt, hogy arra kérje, ne nézzen oda. Meglátta halott anyjukat. A másik oldalra guggolt, s megérintette anyjuk arcát. Úgy tűnik, tudja, mi történt. Mondani se kellett, hiszen Clyde szülei kiskorában meghaltak, s már nagylány. Sírni kezdett, Gaul pedig odabújt hozzá.
Ahogy rápillantott halott édesanyjára újra, megfogta a nyakláncát Quentin, s újragondolta, amiket megtudott. Képtelen lesz most ezeket felfogni, hisz meghalt a másik szülője.
- Quentin, most mi lesz velünk? Mit fogunk csinálni? - sírt Clyde.
Quentin választalanul nézett a városra. Csak a dühre és a haragra tudott gondolni. Mindaz, amit Kortan okozott. Amióta tart az uralkodása, rengetegen vesztek oda. Ha igaz, amit most az édesanyja elmondott... De mégis hol kezdje? Hogy fogjon hozzá? Azt a lovas idegent kell megkeresnie? Hol? Fogalma se volt jelenleg, mihez kezdjen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
